Személyes

Felnőtté válni

Alapszakmámat tekintve diplomás ápoló vagyok. Dolgoztam koraszülött intenzív osztályon súlyos, és kevésbé súlyos betegek között, mindennapi kapcsolatom volt szülőkkel, és munkatársakkal egyaránt. Dolgoztam tizenkét órában nappal, és éjszaka. Láttam gyógyulást, és halált. Benne éltem az egészségügyben, meghatározta a mindennapjaimat, hozzá igazítottam az életem, feláldoztam érte egy párkapcsolatomat, az egészségemet, a “húszas éveimet”.

Miért tettem ezt?

Mert meg voltam győződve arról, hogy ez mindennél fontosabb. Meg voltam győződve arról, hogy nekem ezt KELL tennem, nekem ez az utam, az egyetlen járható út, az én keresztem, az én életem értelme. Ez az identitásom, a fő szerepem. Én ÁPOLÓ vagyok. Pont.

Felelősséggel tartozom mások életéért, hittem ezt akkor, mikor a legelesettebbeknek segítettem. Saját életemért viszont ekkor még nem tudtam felelősséget vállalni.

Úgy gondoltam ez felemel engem, ettől több vagyok, mint egy szánalmas, elesett, tanácstalan gyermek. Számomra ez volt a legkönnyebb út. Itt mindig megmondták mit csináljak, és mikor, le voltak osztva a szerepek, tudtam, hogy miért kell felelősséget vállalnom, és mi az, ami már nem az én kompetenciám, és mivel annyi időt és energiát kivett belőlem, takarózhattam azzal, hogy másra már nincs időm, és nincs energiám, mert én fontos hivatást űzök, “életeket mentek”. Belemenekültem az ápolói hivatásba, hogy ne kelljen szembenéznem a felnőtté válással.

Hiszen felnőtté válni nehéz. Egy felnőttnek önállóan kell gondolkodnia. Megoldásokat kell keresnie problémákra, és a talált megoldási folyamatot kiviteleznie kell az elejétől a végéig. Önálló döntéseket kell hoznia, miután mérlegelte a lehetőségeket. A döntéseiért pedig felelősséget kell vállalnia, még akkor is, ha rossz döntést hozott. Egy felnőtt képes konfrontálódni, képes határozott véleményt nyilvánítani, és képes arra, hogy meggyőződését érvényre juttassa. Képes higgadtan, de magabiztosan fellépni helyzetekben. A felnőtteknek céljaik vannak, amely célok eléréséhez tervet készítenek, majd azt minden erejükkel és kitartásukkal megpróbálják megvalósítani. Egy felnőtt képes másokért is felelősséget vállalni, családot alapít, és családját erején felül gondozza, védelmezi, és egyben tartja. A felnőtt higgadt, tapasztalt, bölcs ember.

Azzal is tisztában vagyok, hogy a felnőtté válás egy (tanulási) folyamat, nem pedig egy kapcsoló átkattintása az agyamban. Viszont azt gondoltam, én végérvényesen a diplomám kézhezvételének pillanatában váltam felnőtté, illetve azon a nyáron, mivel akkor kezdtem teljes állásban dolgozni, már nem voltam része a hagyományos értelemben vett oktatási rendszernek, felelősséget vállaltam saját pénzügyi helyzetemért, saját keresetemből éltem, megosztottam életemet azzal az emberrel, akit szerettem, egyszóval elindultam a felnőtt élet útján. Csak azzal nem voltam tisztában, hogy ez nem egy egyenes út, hanem sokkal inkább egy útvesztő, amiben ezerszer eltévedek majd, néha nagyon sötét, és félelmetes helyeken bolyongok, máskor úgy tűnik, hogy világos, és egyértelmű, hogy merre kell mennem, aztán hirtelen újra egy sötét, nyirkos, ijesztő, nyomasztó helyen találom magam.

Mióta elkezdtem foglalkozni felnőtté válásom folyamatával, aktívan figyelem magam, hogy miként tudok megbirkózni mindezzel, és azt kell, hogy mondjam, nehezen. Minden nap küzdelem bizonyos szempontból, meg kell erőszakolnom magam, hogy ne csússzak vissza a kényelmes gyermeki szerepbe, hanem képes legyek azt mondani, “felnőtt nő vagy, az Isten szerelmére, állj fel, és csináld!”. Idővel könnyebbé válnak feladatok, és tevékenységek, amiket az elején kínkeserves fogcsikorgatással, bénító félelemmel és szorongással voltam csak képes nagy nehezen megcsinálni.

Arra is rá kellett jönnöm, hogy igazán csak magamban bízhatok. Ez nem azt jelenti, hogy nem támaszkodhatok bizonyos helyzetekben másokra, inkább azt, hogy nem várhatom el más emberektől, hogy megoldják helyettem a problémáimat, elintézzék helyettem amit nekem kell. Ez az én dolgom, az én felelősségem. Ha pedig nem vagyok képes egyedül megoldani, abban az esetben képesnek kell lennem arra, hogy segítséget kérjek.

Fontos viszont különbséget tenni aközött, hogy segítséget kérek, hogy valakivel együtt megoldjam a problémámat, és aközött, hogy segítséget kérjek valakitől, hogy megoldja helyettem a problémát.

Sokáig azt gondoltam, ha jogilag felnőtté válok, az automatikusan hozza magával a mentális felnőtté válást. Tizennyolc éves koromban, mikor elfújtam az utolsó gyertyát a tortámon, már azt hittem, felnőtt is vagyok. Azóta világossá vált számomra, hogy az egész életem arról szól, hogy megcáfoljam múltbéli meggyőződéseimet…

Most már értem, miért mondták gyermekkoromban a felnőttek, hogy élvezzem már ki, hogy gyerek lehetek. Ők tudták, hogy amint rájövök, hogy milyen felnőttnek lenni, mást sem szeretnék majd, mint újra gyermekként élni.

A végleges felnőtté válás véleményem szerint az, amikor már nem akarok újra gyermek lenni.