Mentálhigiéné

Megállni a pillanatban

Mostanában ambient zenét hallgatok, mert lelassítja az időt. Legalábbis azt az érzetet kelti, hogy nem kell rohannom, mindig csak rohannom mindennel mindenhová

Valahogy képes megállítani a pillanatot, és visszarángatni ezerfelé kalandozott elmém a jelenbe. Mindezt úgy, hogy közben végighúz rég elfeledettnek hitt emlékeimen, amik szintén hasonló érzéseket keltettek bennem annak idején. Ez elindított bennem egy gondoltfonalat, hogy hogyan veszíthetjük el aképességünket arra, hogy kikapcsoljunk, és hogy élvezni tudjuk a pillanatot. Számomra a legfontosabb az életben egész fiatalkoromban a természet volt, és a magány pozitív megélése a természetben negatív érzéseimen keresztül. Ez az egész kijelentés ellentmond saját magának, mégis mély és átható értelmet ad neki az érzés, ami most is itt van bennem, ahogy erről írok.

Nem volt egyszerű serdülőkorom (kinek az?!). Sokszor éreztem, hogy bekebelezik a személyiségemet az érzéseim, hogy eltűnök egy-egy feltörő érzésben és nem fogom tudni azt feldolgozni, hangulatingadozásaim egészen különleges mélységekbe és magasságokba tudtak elvinni, és mindez nagyban megnehezítette mindennapjaimat, bármennyire próbáltam mindezt palástolni (vagy épp nem). Mindeközben könnyen rá tudtam találni a békére, ha volt időm és lehetőségem (terem) minderre. Ha elmentem a közeli erdő szélére, kiültem a patak felett átívelő hídra, hallgattam annak csobogását, a fák táncát a szélben, éreztem a természet illatát, éreztem bőrömön a nap melegét, figyeltem az ég kékségének változását, a felhők vonulását…

Most azt akartam írni, hogy nyugalom áradt szét bennem, de ez hazugság lett volna, egy automatikus gondolat, ami mások leírásaiból ragadt rám. Nem voltam nyugodt akkor sem, hisz az érzéseimet nem hagytam bent a városban, azok ugyanúgy jöttek velem mindenhova. Viszont máshogy éreztem őket. Mintha fogtam volna, és kidobáltam volna őket magamból a patakba, a fákra, a szélbe, az erdő árnyékos sötét aljnövényzetébe, hogy játszanak a madarakkal. Ott keringtek körülöttem, néha megtaláltak, elmerültek bennem, én pedig ahelyett, hogy ki akartam volna űzni őket, mélyen magamba engedtem, simogattam őket, aztán újra szélnek eresztettem. Játszottam velük, eggyé váltam velük, majd elszakadtam tőlük újra. Egy varázslat volt, amiben a harag, a mély elkeseredettség, a viszonzatlan szerelem, a bizonytalanságérzés, a szomorúság, a halálvágy, a kilátástalanság, az elveszettség érzése együtt játszott a gyönyörrel, a szeretettel, a kielégültség, elégedettség érzésével, a boldogsággal, és még sok más pozitív és negatív érzéssel. Ott voltak velem mindannyian, én pedig nem próbáltam őket bezárni lelkem börtönébe. Sírtam, nevettem, csodálkoztam, őrjöngtem, kiabáltam, fetrengtem, rohantam, fákat ölelgettem, elterültem a puha, illatos fűben, vagy épp mozdulatlanul ültem, levegőt is alig véve. Közben pedig megéltem azt a pillanatot, amiben akkor fizikailag és szellemileg, lelkileg és spirituálisan léteztem. Egyszerre gyűlöltem és imádtam ezt az időszakot, mert egyszerre gyűlöltem és imádtam az érzéseimet. Megzabolázhatatlan vadlovakként vágtattak át rajtam, néha maguk alá gyűrtek, máskor hátukon nyargaltam, amíg le nem dobtak, vagy estem magamtól. Ez volt a serdülőkorom. Vagy legalábbis egy-egy pillanata.

Mikor viszont elköltöztem otthonról, mindez megszakadt, én pedig szépen lassan elveszítettem a képességemet arra, hogy megéljem a pillanatot. Néha vannak villanások, amikor látok egy helyet, érzek egy illatot, hallok egy hangot, dallamot. Ilyenkor ezek a tapasztalások felrántanak a MOST-ba, aztán újra lebukom a MÁSKOR-ba.

Hiányzik az az érzelemorgia, ami ott talált meg a patak felett átívelő kis hídon, vagy nagyszüleimnél a falu szélén a tikkasztó nyári napsütésben, vagy az erdő mélyén egy hosszú túra alkalmával.