MentálhigiénéSzemélyes

Irritábilis belem mondd meg nékem, ki a legstresszesebb a vidéken!

Az irritábilis bél szindrómáról először édesanyámtól hallottam még középiskolás koromban, amikor elmesélte, hogy unokahúga milyen szörnyen beteg, és nem tudják meggyógyítani, fájdalmai vannak, és szenved bélproblémájától. Az is kiderült, hogy szegény unokahúg szorongó alkat, állandóan feszült, rengeteg problémával küzd az életében (válás, gondok serdülőkorú gyermekével, külföldi munka, stb.), eközben pedig feltehetően magányosnak és kiszolgáltatottnak érezhette magát. Számomra felfoghatatlan volt akkor, hogy miért ennyire gyógyíthatatlan ez az irritábilis bél szindróma, és mi van a hátterében.

Aztán elkezdtem szorongani…

Mikor egyetemista koromban vizsgáim reggelén elindultam otthonról, minden alkalommal azt éreztem, beleim kiszakadnak a helyükről. Állandó hascsikarás, puffadás, hasmenés, inkomplett székletürítés érzése, enyhe hányinger, szóval a bélgyulladás szokásos tünetei. Akkor ezzel még nem voltam kész foglalkozni, próbáltam átsiklani felette, betettem a “vizsgadrukk” elnevezésű fiókba a légszomj, a szédülés, a fejfájás, és a szívdobogásérzés mellé, majd rácsuktam az ajtót. Aztán amikor vége lett az egyetemnek, én naív azt vizionáltam, hogy tanulmányaim vége jelenti majd tüneteim végét is, mivel ugye a felnőtt élet, a munka, és egyéb elfoglaltságok egyáltalán nem okoznak az ember életében stresszt. Innentől az élet vidámság, virágokról felröppenő pillangók, medrében csendesen csordogáló kispatak, lágy, kora nyári napsugár, meg persze a nyugalom tengere. Főleg egy koraszülött intenzív osztályon. Meg a spanyol hallgatókkal teli terem az egyetemen, akiknek újszülött ápolástant kellett tanítanom. Idilli.

Kellemetlen. Kényelmetlen. Fájdalmas. Kínos. Idegesítő. Kétségbeejtő. Ijesztő.
A kép forrása: Unsplash/Sidney Sims

Nos, bélpanaszaim idővel szakmai identitásom részévé integrálódtak, olyan természetessé váltak, hogy már-már meggyőztem magamat, hogy nincs is velük semmi gond. Pedig szenvedtem, mint a disznó, majd’ minden nap. Ráadásul a korai kelés, a kialvatlanság, az éjszakai műszakok, és a rendszertelen, kritikán aluli minőségű étkezések sem könnyítették meg szervezetemnek a túlélést (csodálom, hogy még vannak beleim). Úgy hittem, hogy én ilyen alkat vagyok, nekem ez jutott, második nevem lehetne Fingós. Elhárító mechanizmusaim alatt persze ott lappangott félelmem, amit korábbi, egyetemen szerzett tudásanyagom táplált, így tudtam, hogy ez milyen ordenáré nagy hazugság, de hát ugye könnyebb elnézni a másik irányba, és azt mondani, hogy “nincs nekem semmi bajom, egyszerűen csak valami olyat ettem, amit nehezen lehet megemészteni”, mint szembenézni félelmeimmel.

Bármit bármikor, bármilyen mennyiségben.
A kép forrása: Tristan Gassert/Unsplash

A legszörnyűbb az egészben az, hogy ha nem találkozom egy nálam érettebb, és számomra példaként értelmezhető személlyel, egy segítővel, aki képes volt empátiájával, elfogadásával, őszinteségével és megfelelő odafigyeléssel áttörni hárításomat, és tudatosítani bennem, hogy az, amit érzek, azok a folyamatok, amik bennem végbemennek egyáltalán nincsenek rendben, akkor talán még mindig vígan galoppoznék az IBS végtelen, fájdalmas, és bűzös mezején. Itt szeretnék ránézni kicsit közelebbről, hogy miért fontos ezekben az esetekben a tudatosítás.

Nem azzal volt a baj, hogy nem éreztem a tüneteket (mert nagyon is éreztem). Azzal sem volt baj, hogy ne tudtam volna összekapcsolni tüneteimet az életemben jelen lévő stresszhatásokkal. A baj azzal volt, hogy egyáltalán nem voltam hajlandó beismerni, hogy az, ahogy élek, tönkreteszi a szervezetemet. Azt mantráztam magamnak minden reggeli műszak előtt, az ágy szélén ülve, és minden éjszakai műszak előtt a konyhában a kávém fölött hogy “ezt meg kell tennem, hogy meg tudjak élni, hogy sikereket érjek el az életemben”. Közben gyűlöltem minden pillanatát annak a fajta megerőltetésnek, aminek ez a fajta munka kitette a szervezetemet. Láttam kollégáimon, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki küzd, aki szenved. Gyengének, lustának, semmirekellőnek éreztem magam, amikor egy olyan gondolat türemkedett elő a tudattalanomból, hogy “én ezt nem akarom, én ezt nem tudom tovább csinálni”. Elérzéstelenítettem a lelkemet, megpróbáltam kikapcsolni az érzelmeimet, aminek az lett a következménye, hogy a testi tüneteim egyre erősebbek lettek. No, meg ugye jött a pajzsmirigy túlműködés is. Ezek nem véletlenek. Nem (csak) azért történtek így, mert genetikai hajlamom van rá, és nem (csak) azért, mert érzékeny vagyok bizonyos anyagokra. A pszichés tényező kőkeményen közrejátszott mind a pajzsmirigyem, mind pedig a bélpanaszaim esetében. Ahogy most belegondolok, egy frappáns mondás jut eszembe, amit múlt héten hallottam csoporttársaimtól: “Attól, hogy valaki bolhás, még tetves is lehet”. Ez az én esetemben azt jelentette, hogy pajzsmirigyproblémám mellé még kényelmesen befértek stressz indukálta bélpanaszaim, sőt, még az endometriózis gyanúja is felmerült.

Elméláztam azon, hogy mindezt miért kezdtem el leírni, viszont nem tellett túl nagy erőfeszítésembe, hogy figyelmemet vissza tudjam terelni eredeti medrébe. Visszatekintve számomra kiemelkedően fontos volt annak elsajátítása, hogy képes legyek tudatosítani érzéseimet, érzelmeimet, és képes legyek tudatomat irányítani. Ez furán hangzik, de ha belegondolok, néhány évvel ezelőttig egyáltalán nem éltem tudatosan az életemet. Bár voltak céljaim, és próbáltam lépésről lépésre haladni feléjük, közben a legfontosabb dologra nem figyeltem oda: saját magamra. Sem a testemre, sem a lelkemre, sem pedig az elmémre. Mentem amerre láttam, ettem ami épp elém került, követtem számomra meghatározó embereket, emellett viszont önmagam, és saját igényeim felé teljesen vak voltam, egészen addig a pontig, amíg a már említett segítő személy támogatása, elfogadása és figyelme hatására képessé nem váltam arra, hogy elkezdjem megismerni személyiségem eme három aspektusát. Ez a folyamat nem egyik pillanatról a másikra ment végbe, sőt, azt gondolom, halálom pillanatában fog véget érni, és akkor sem lesz befejezett, tökéletes. Hisz minden nap tanulok magamról valami újat, valamit, amit addig nem tudtam, amit beépíthetek tudatos életem, fejlődő személyiségem világába.

Mindezt visszafordítva az irritábilis bél szindrómára, azóta, hogy képes voltam kimondani, hogy nekem nem lehet hivatásom az ápolás, mert belebetegszem, majd képes voltam otthagyni az egészségügyet, és elindulni szakmai identitásom újjáépítése útján, valamint ezzel egyidőben elkezdeni aktívan megfigyelni magamat, a különböző lelki állapotokhoz tartozó testi tüneteimet (vagy épp fordítva, egy “jelző tünet” hatására ránézni a mélyben zajló lelki folyamataimra), és határozottabb, tisztább, saját személyiségemhez közelebb álló célokat kitűzni magamnak, tüneteim majdnem teljesen eltűntek, ha pedig előjönnek, már előre képes vagyok felkészülni rájuk, mert tudatosan viszonyulok stresszes, szorongató élethelyzeteimhez. Beleim meghálálják a törődést, és köszönik, hogy végre figyelek rájuk (is). Ez persze nem csupán beleimmel kapcsolatban igaz, hanem egész testemre vonatkozik. Fura volt testemre más perspektívából ránézni, elkülöníteni lelkem folyamatait a szellemi működéseimtől, és ezt a kettőt különválasztani a testi, fizikai aspektustól. Számomra megnyugvást hozott, mikor kijelentettem saját magamnak, hogy testem ugyanolyan törődésre szorul általam, mint ahogy törődök egy általam szeretett másik személlyel, vagy akár az autómmal, ruháimmal, kutyámmal, számítógépemmel, stb. Hisz testem csak egy van. És ez a test önmagában nem képes teljes mértékben a önmaga egészségének fenntartására, lelkemnek és szellememnek ugyanúgy hozzá kell járulnia fizikai jól-létemhez, támogatni, simogatni kell, törődést igényel, hogy megfelelően működhessen. Emellett a végletek sem tesznek jót neki, sem az önsanyargatás (éhezés, túlzásba vitt sport, vagy a már említett felpörgetett, és kiszámíthatatlan munkatempó), sem pedig a túlkényeztetés (túletetés, túlzásba vitt szexualitás, folyamatos pihentetés – kanapén döglés). Ebben még rengeteget kell fejlődnöm, megtalálnom a számomra megfelelő egyensúlyt, ami tölt, táplál, kielégít, és ki-, vagy épp bekapcsol.

A test, a lélek és a szellem egyensúlyának eléréséhez tudatos odafigyelésen, és aktív közreműködésen keresztül vezet az út.
A kép forrása: Olenka Kotyk/Unsplash

Nagy árat fizettem azért, mert nem voltam képes idejében tudatosítani, hogy életvitelem rombolóan hat szervezetemre, viszont végtelenül hálás vagyok azért, hogy ilyen fiatalon (a huszas éveim végén) ráléphettem egy tudatosabb élet útjára.

Irritábilis bél szindrómával küzdesz?
Szeretnéd, ha tüneteid enyhülnének?

Szeretnéd életedet tudatosabb mederbe terelni?

Hívj fel!

Szeretnél többet tudni a segítő kapcsolatról, és arról, hogy mikor/kinek lehet szüksége lelki segítségre?
Olvasd el ehhez kapcsolódó bejegyzésemet, vagy látogass el honlapomra.