Mentálhigiéné

Free Solo, avagy az élet értelme

Alex Honnold megmászta az El Capitan Freerider elnevezésű útvonalát 3 óra és 56 perc alatt mindenféle biztosítás nélkül. Éveken keresztül készült rá mind fizikailag, mind mentálisan, és mikor először megpróbálta, fel kellett adnia, mert nem érezte, hogy képes rá. Másodszorra viszont nem érzett mást, mint hogy meg tudja, és akarja csinálni.

A Yosemite Nemzeti Park egyik leghíresebb sziklája, az El Capitan.
A kép forrása: Unsplash/Kyle Glenn

Csodálatos, emberfeletti tettet hajtott végre, aminek véleményem szerint az emberiség fejlődése szempontjából vajmi kevés relevanciája van, azt viszont tökéletesen, és gyönyörűen példázza, hogy ha tehetségünk, avagy adottságunk felszínre bukkan, arról tudomást szerzünk, majd hozzáadjuk elhivatottságunkat, kitartásunkat, és motivációnkat, azzal képessé válunk olyan célok elérésére, amik mások számára teljességgel láthatatlanok.

Arthur Schopenhauer egyik idézete rémlik fel bennem ezzel kapcsolatban, valahogy így szól:

“A tehetség olyan lövészhez hasonlít, aki eltalálja a célt, amit a többiek nem; a zseni olyan lövészhez, aki olyan célt talál el, ameddig a többiek még csak el sem látnak…”

Ezzel kapcsolatban csupán egy fontos, és számomra kissé aggasztó gondolat ötlött fel bennem. Véleményem szerint ugyanis minden ember jeleskedik valamiben, vagyis minden ember zseni. Az emberiség tragédiája abban rejlik, hogy ezt a kivételes képességet:

  1. Nem tudja felszínre hozni (fogalma sincs róla, hogy miféle zsenialitás lakozik benne)
  2. Ha fel is bukkan, nem fordít rá elegendő figyelmet, vagy környezete részéről nem kap elegendő támogatást tehetsége kibontakoztatására (“Mit fogsz ezzel kezdeni később?”, vagy “Nem akarom, hogy ilyen veszélyes sportot űzz”, vagy akár “Neked most fontosabb dolgokra kéne koncentrálnod”) – a támogatás hiánya elsorvasztja az épphogy szárba szökkent lehetőséget.
  3. Ha pedig fel is bukkan egy emberben a zsenialitás, támogatják és segítik is annak kibontakoztatásában, ha nincs megfelelőképp felvértezve az útjába kerülő kudarcok, nehézségek kezelésére, és nincs benne elegendő erő és kitartás a továbblépéshez, úgy újfent kudarcra ítéltetik.
A kép forrása: Unsplash/Sarah Cervantes

Szerencsére Alex Nem tartozott az előbb említett három csoport egyikébe sem, teljesítménye pedig tökéletes példája annak, hogy ha valamiben igazán kiemelkedően jó vagy, kitűzöl magad elé egy célt, abba elegendő időt és energiát fektetsz, hiszel magadban, és nem adod fel, akkor azt képes vagy elérni.

Mikor először megnéztem a Free solo című dokumentumfilmet, beleszerettem Alex elhivatottságába, erejébe, és céltudatosságába. Azt hiszem, talán nem is szerelemnek nevezném, inkább irigységnek. Irigylem azt a fajta életszemléletet, amit ő képvisel, ami szerint ő él. Ahogy mondja, “Nem gondolom, hogy bárki lehet egyszerre boldog, és élhet egy kényelmes életet. Semmi jó nem származik egy olyan Világból, ahol az emberek boldog kényelemben élnek. Senki sem ér el hatalmas dolgokat azzal, hogy kényelmesen boldog életet él.” – ezzel a kijelentésével teljes mértékig egyetértek. Alexnek ez azt jelenti, hogy egyedül felmászik egy 2307 méter magas sziklán biztosítókötél nélkül.

Elkezdtem hát gondolkodni, hogy nekem hol vannak a komfortzónám határai? Mit jelent számomra kilépni a komfortzónámból? Mi történt az elmúlt években a komfortzónámmal (életteremmel?!), tágult, vagy épp ellenkezőleg, inkább beszűkült?

A jelenlegi kép elég szomorú, ahogy lefestettem magamnak, ugyanis egy nagyon szűk kis teret tartok saját komfortzónámnak, amibe igazán kevés dolog, tevékenység, ember, meg persze kalandozás fér bele, ami pedig azon kívül esik, az félelmetesnek, és sokszor megugorhatatlannak tűnik, ez pedig számomra elkeserítő. Megkíséreltem végiggondolni, hogy eddigi életem fontosabb szakaszaiban hogyan alakultak ennek a zónának a határai, és érdekes tendenciára lettem figyelmes.

Kisgyermekkoromban ugyanis úgy gondoltam, enyém a világ, azt csinálok, amit csak akarok, bármire képes vagyok, és bármekkorát estem is, az nem tántoríthatott el attól, hogy felálljak, és tovább nyargaljak. Kamaszkorom ennek valamennyire gátat szabott, ugyanis felsőbb osztályos koromban sokat csúfoltak, kiközösítettek, így a gimnazista éveimet valamennyivel visszafogottabban éltem (no nem sokkal), és leginkább a párkeresés volt előtérben, mint a nagy tettek véghezvitele. Fiatal felnőttként aztán újra kinyílt a világ, és mindent szerettem volna egyszerre megvalósítani, valami maradandót alkotni, és természetesen nem kimaradni semmiből, így addig hajtottam magam a munka területén, hogy belebetegedtem fizikailag, a pajzsmirigyem túlpörgött, amit úgy sikerült az orvostudománynak kezelnie, hogy egy az egyben kiirtották. Azt gondolom, valahol itt volt a fordulópont, amikor először megijedtem, hogy nem vagyok mindenható, hogy én sem bírok el bármekkora terhet.

Ez az érzés mélyen belém ivódott, és identitásom meghatározó vonásává vált. Azóta is áthatja élet- és létfelfogásomat, no meg persze döntéseim kimenetelét. Emellett zajlik bennem a küzdelem valami fontos, valami maradandó megalkotására, ez pedig a belső feszültségem tökéletes melegágya. Minden nap újult erővel kezdek neki a dolgoknak, viszont ha közelebb lépek egyet, és a nap végén megtekintem, hogy aznap mit csináltam jövök rá, hogy haszontalan dolgokkal töltöttem el értékes időmet ahelyett, hogy azzal foglalkoztam volna, amivel igazán szeretnék (ez nem azt jelenti, hogy tudom is, hogy mit szeretnék). A halogatás, az elkerülés és az önfeláldozás mestere vagyok, aki nagyon szívesen csinál meg bármit bármikor bárkinek, de ha a saját dolgáról van szó, akkor azt a sarokba dobja, letakarja egy takaróval, hogy ne is lássa, és a közelébe sem megy. Félek a kudarctól, miközben erőteljes késztetés van bennem arra, hogy megalkossam saját életem értelmét, hogy célt adjak a mindennapjaimnak, hogy végre ne látszattevékenységekkel palástoljam azt, ami engem igazán meghatároz, áthat, és formál.

Erről John Greenleaf Whittier egyik idézete jut eszembe:

“Az összes írott, vagy kimondott szó közül ez a kettő a legszomorúbb: Lehetett volna!”

Amikor a “Lehetett volna” találkozik a “Még bármi lehetséges”-sel.
A kép forrása: Unsplash/Rod Long

Most, lassan harminckét éves fejjel már azt is látom, hogy az idő milyen rémes sebességgel rohan, és, hogy mennyi minden van, amit még ebben az életben szeretnék elérni. Ehhez viszont újfent ki kell lépnem a komfortzónámból.

Tudjátok mi az igazán érdekes? Hogy ez a komfortzóna jelenleg korántsem komfortos, sokkal inkább egy feszes, fojtogató buroknak, vagy ládának érzem, amiben nemhogy komfortosnak nem érzem magam, de azt érzem, hogy összeroppant, hogy nincs helyem mozogni, hogy belefulladok. Ez számomra azt jelenti, hogy az, ahogyan most élem az életem, ahogy most csinálom a dolgaimat, az számomra nem megfelelő, és ideje változtatnom. Ideje kilépnem ebből a fojtogató ládából, és körülnézni, hogy mit lehet kezdeni azzal, amit az évek során magamévá tettem. Még az is lehet, hogy elkezdek falat mászni…

(A Free Solo című filmet Alex Honnold útjáról az El Capitan tetejéig, a National Geographic készítette.)

Úgy érzed komfortzónád jelenlegi határai beszűkültek, azokat nehezen, vagy egyáltalán nem tudod átlépni?
Félelem, bizonytalanság, és tehetetlenség jellemzi ezzel kapcsolatos érzésvilágod?
Nem vagy benne biztos, hogy barátaid, vagy családod érti, hogy mi zajlik benned?
Szeretnél olyan független, de biztonságos közegben beszélgetni, ahol bármit elmondhatsz?

Hívj fel