Mentálhigiéné

Felelősséggel felnőttként

Mit jelent felnőtté válni?
Mitől lesz valaki felnőtt?
Mi tesz valakit felnőtté?

Mielőtt 18 lettem azt hittem, a korral érik meg bennem a felnőttség érzése. Mielőtt lediplomáztam, azt gondoltam, majd diplomám kézhezvételével érzem magam felnőttnek. Mielőtt elkezdtem dolgozni abban bíztam, hogy a munka által érzett felelősségem hozza majd el a felnőtt életérzést. Mostmár tudom, hogy ez mind csupán a külső forrásból várt megerősítés utáni sóvárgásom volt, amit azonban igazán kerestem, azt magamban kell megtalálnom.
Forrás: Unsplas/Cole Keister

Azt egyértelműen, és tisztán meg tudom fogalmazni, hogy mi az, amitől NEM érkezik meg a felnőttséggel járó érzés, érzelemvilág.
Nem vagyok felnőtt attól, hogy elmúltam 18 éves. Nem vagyok felnőtt attól, hogy már nem az iskolapadban ülök, hanem dolgozom. Nem válok felnőtté attól, hogy párkapcsolatban élek, vagy akár attól, hogy gyermeke(i)m van(nak). Nem tesz felnőtté, ha elköltözöm a szüleimtől, vagy ha saját magam menedzselem a pénzügyeimet.
Bár mindezek hozzájárulnak a felnőttéválás folyamatához, vagy mondjuk segítik a folyamatot, de a “felnőttség érzése”, az, hogy én mostmár felnőttnek érzem magam, nem ezektől a mérföldkövektől indul.

Nos, akkor hát mi az, ami viszont elhozza a felnőtté válás érzését, annak a tudatosulását, hogy többé már nem vagyok gyerek? Azt gondolom, a választ ugyancsak döntéseinkben, és döntéseink felett érzett és tanusított felelősségvállalásunkban kell keresni. Vagyis onnan tudom, hogy felnőtté váltam, hogy már nincs bennem az az érzés, hogy egy másik ember (tekintélyszemély) véleménye, befolyása alapján akarjak döntést hozni, valamint, hogy elfogadom, hogy nincs abszolút értelemben vett jó döntés, csak utak vannak, melyeken el tudok indulni, de az, hogy az volt-e a jó döntés, már csak visszatekintve tudom értékelni. Ettől azonban még ugyanúgy meg kell hoznom ezeket a döntéseket.
Attól a pillanattól érzem magam felnőttnek, mikor bebizonyosodik számomra, hogy egyes egyedül én felelek saját magamért, az életemért, és én vagyok az egyetlen, akit ezzel kapcsolatban a felelősség terhel. Érett felnőtt gondolkodásomba véleményem szerint már nem fér bele az alábbi két kijelentés:
“Nem az én hibám.”
“Nem én tehetek róla.”

Végigrohanhatunk életünkön “robotpilóta üzemmódban”, annak tudatosítása nélkül, hogy minden döntésünknek súlya, következménye van, és háríthatjuk a felelősséget életünk végéig másokra.
Forrás: Unsplash/José Martín Ramírez C

Minden pillanatban döntéseket hozunk. Onnantól kezdve, hogy reggel kinyitom a szemem, egészen odáig, hogy este lecsukom. Életünk döntéseink sorozata, melyeket meghozhatunk tudattalanul, vagy a “körülmények áldozataiként”, vagy lehetünk tudatosabbak életünkben, és elkezdhetjük végiggondolni, hogy egyes döntéseinknek ránk (és környezetünkre) nézve milyen következményei vannak.

Minden pillanat egy döntés, ezáltal minden pillanat következmény is. Így épül fel az életünk, apró (vagy épp hatalmas) döntések végeláthatatlan sorozata, melyeknek végtelen számú következménye van. A fontos pedig azt gondolom az, hogy képesek vagyunk-e belátni, hogy akár akarjuk, akár nem, akár tudatosítjuk, és elfogadjuk ezt a tényt, akár nem, ez attól még így van. A szerencsénk pedig az, hogy életünk tudattalan pillanatokból álló láncolatát bármelyik másodpercben megszakíthatjuk, döntéseinket tudatosítatjuk, életünkért bármelyik pillanatban elkezdhetünk felelősséget vállalni.
Az is világos számomra, hogy ez nem csupán ennyi, hogy nem csak arról van szó, hogy elhatározom, ettől a pillanattól kezdve megváltoztatom az életemet, és máshogy, tudatosabban fogok élni. Ez nemhogy nem egyszerű, de egyenesen rémisztő, vagy akár kétségbeejtő is lehet. Viszont ha folyamatként tekintünk rá, ráadásul nem lineáris, és egyáltalán nem egyirányú folyamatként, amit részekre tudunk bontani (például szerepeink szerint – párkapcsolat, hivatás, család, stb.), majd újra összerakni, amelyben megengedett a hibázás lehetősége, és mivel egy életen át tartó folyamat/munka, így egészen a legvégéig csiszolhatjuk, tökéletesíthetjük, formálhatjuk.

Emellett fontosnak tartom megemlíteni, hogy ahogy két egyforma emberi lény, úgy két egyforma “tudatosodási”, avagy felnőtté válási folyamat sincs.

Ezen az úton elindulhatok egyedül, de kérhetek segítséget a családomtól, barátaimtól, vagy hivatásos segítőtől (mentálhigiénés sakembertől, terapeutától) is. A megismerés folyamatában, vagyis önmagam belső világának, saját motivációimnak, kvalitásaimnak a feltárásához segítségül hívhatom az irodalmat, a zenét, a kultúrát, vagy egyéb művészeti irányzatokat, mert mindezek egyfajta tükörként szolgálnak, melyek fényében megvizsgálhatom saját gondolkodásom, érzésvilágomat, és cselekedeteimet/működésmódomat. Olvashatok önfejlesztő, vagy akár lélektani szakkönyveket, folyóirat cikkeket, és én is ugyanúgy leírhatom saját tapasztalataimat, melyek utamon engem érnek.

Amit ezzel igazán ki szeretnék fejezni, hogy nem az a lényeges, – legalábbis szerintem – hogy milyen módon tudok elindulni a felnőttéválás, a saját életem felett történő felelősségvállalás útján, hanem az, hogy foglalkozzak ezzel a témával, illetve minél többször próbáljam meg tudatosítani az adott pillanat döntéshelyzeteit, átfolyatni eddig megszerzett tudásom szűrőjén, és a következő lépést, az ennek következtében felbukkanó döntést legyen bátorságom meghozni, vagyis képes legyek vállalni érte a felelősséget.