Mentálhigiéné

Bánat-Ünnep

Ami a Karácsonyból nem látszik a tévében.

Kérdezték tőlem, hogy miért nem teszek fel az oldalamra karácsonyi köszöntős, csillogós, meghitt képet, vagy pár sort, mint mindenki más. Azért nem tettem, mert nem jött volna szívből. Idén nekem elmaradt az érzés, ami a Karácsonynak értelmet ad. A meghittség, a béke, az a nyugodt, kellemes szeretetteljes érzés, aminek a Karácsonyt ki kéne töltenie. Nos, én ezt már egy ideje nem érzem, és idén még annyira sem éreztem, mint eddig. Idén úgy érkezett meg a Karácsony, hogy észre sem vettem, sőt, toltam el magamtól amennyire csak tudtam.

Ahogy most ezeket a sorokat írom, próbálok belegondolni, hogy pontosan mik voltak azok a körülmények, amik ide vezettek, de annyira távol vagyok ezektől a gondolataimtól, és érzéseimtől, hogy ha megpróbálok lenyúlni, hogy megragadjam őket azonnal megszédülök, jön a hányinger, a légszomj, és pánikszerűen visszarántom magam a felszínre. Ezt máshogy kell megközelítenem…

Kezdjük a Boldog Karácsonytól. Mi teszi a Karácsonyt boldoggá? A szeretet? Az ünnepi hangulat? Az, hogy pár napig kiszakadhatunk a mókuskerékből, letehetjük a lantot, és lustálkodhatunk a családtagjainkkal a karácsonyfa árnyékában? Vagy a finom falatok, a drága ajándékok? Az utazás a távolabb élő családtagokhoz? Vagy egyszerűen az, hogy összejön a tágabb család, és olyanokkal is találkozunk, akikkel csak ritkán? Valószínűleg mindenkinek más teszi boldoggá, békéssé, meghitté a Karácsonyt. Nekem… régen nagyon sokat jelentett ez az ünnep. Mint a legtöbb kisgyerek, én is imádtam a Karácsony körüli rítusainkat, a készülődést, az illatokat, az éneklést az oviban, az iskolában amíg még kisebb voltam. Szerettem a havat, a holdfényben csillogó fehér tájat az ablakból nézni, a finomabbnál finomabb ennivalókat, sütiket, szaloncukrot, és az összetartozás érzését, ami átszőtte azt a három napot, amit otthon, és a nagyszülőknél töltöttünk. Sokat nevettünk, játszottunk, egyszerű volt. Gondtalan, lassú, lusta, puha.

Aztán elköltöztem otthonról, elkezdtem eltávolodni, életmódom, érzéseim, életritmusom megváltozott, összekuszálódott. A rítusok eltűntek, az ünnepek kapkodásból, rengeteg utazásból álltak. Bűntudat lengte körül ezt a három napot, mert nem segítettem annyit otthon, amennyit a lelkiismeretem megkívánt volna, miközben lázadó fiatal felnőttként végigvedeltem az ünnepeket, tompítva rossz érzéseimet, és az elveszített jó érzések hiányát. A meghittség, a szeretet, az áhitat, a puhaság érzése átadta helyét a szomorúságnak, a haragnak, a hiányérzetnek, a lelkiismeretfurdalásnak, és a folytonos menekülésvágynak.

A tökéletes, boldog családkép darabjaira hullott, gyermeki naívságom elpárolgott, helyébe kaptam egy hatalmas puttonyt tele családi titkokkal, konfliktusokkal, évtizedekre visszanyúló neheztelésekkel.

Állandóan rohanni kellett, nem volt megállás, nem volt pihenés.

És, hogy most hol tartok? Számomra a Karácsony teljesen elkorcsosult, és elveszítette mindazt, amiről szeretném, hogy szóljon. Én nem akarok ajándékokat. Nem érdekelnek a lakomák, nem érdekel a hatalmas, gyönyörű karácsonyfa. Én csak a szeretteimet akarom, akikkel újra jól érezhetem magam, akik boldogok, ha együtt lehetnek, akik szívesen találkoznak egymással. Olyan légkört, amit nem a feszengés, a harag, a szomorúság, a búcsúzás, a sértettség, a gyász ural, hanem egymás elfogadása, az összetartozás érzése, és a szeretet. Azt hiszem nem maradt bennem pozitív érzés a Karácsonnyal kapcsolatban. Annyi rossz érzést halmoztam fel magamban a családommal kapcsolatban, hogy már csupán kötelességből megyek haza, mintha muszáj lenne. Mérgező számomra, mert az elmúlt évek elszakították köztünk azt a kapcsolatot, ami megédesítette az együtt töltött időt, és nem hagyott mást, mint keserűséget, és fájdalmat. Ezt érzem, ha a családomra nézek, ezt érzem, ha rájuk gondolok. Viszont mindez meg is erősít valami nagyon fontosat bennem. Megerősít abban, hogy mennyire szeretem őket, hogy még fontos számomra az, amit elveszítettünk.

Ha nem fájna leírnom ezeket a sorokat, az sokkal szomorúbb lenne, az azt jeletené, hogy már nem érdekel.

Ma már más színben látom a számomra fontos dolgokat. Sötétebb, borongósabb színekben. Ez viszont nem jelenti azt, hogy azok a lágy, világos, boldog színek ne lennének ott. Egyszerűen csak felkerült a vászonra egy sötétebb réteg, ami beárnyékolja a múlt boldog tudatlanságát. A kérdés az, hogy mögé tudok-e látni a sötét színeknek, s újra meglátni a szépséget, elfogadni a hibákat, elfogadni a tévedéseket, vagyis elfogadni azokat, akiket szeretek olyannak, amilyenek? Hogy haragszom-e a családomra? Igen. Haragszom rájuk, mert úgy érzem elvették tőlem a a Kellemes Karácsonyi Ünnepemet. Viszont erről nem ők tehetnek. Erről én tehetek. Hisz ez az ÉN KARÁCSONYOM. Az ÉN ÉRZÉSEIM. Az ÉN ÉLETEM. Nekem kell újra megteremtenem a Karácsony érzelemvilágát azzal, amim van. Már nem vagyok gyerek. Azt gondolom, így 31 éves fejjel kezdek felnőni, most szakítom el végleg a köldökzsinórt, kezdem kialakítani saját értékrendemet, rakom le felnőtt életem legfontosabb építőköveit, és ez azzal is jár, hogy leromboljam gyermekkorom bástyáit, amik mára már csupán szellemjárta, hideg, sötét romok, semmint erős, büszke erődítményei lelkem világának.

Leélhetek úgy egy életet, hogy azt hajtogatom magamnak, hogy “Én egy felelősségteljes, erős, felnőtt ember vagyok”, miközben halálom napjáig ugyanaz a félénk, gyenge, törékeny kisgyermek maradok. A legrémisztőbb ebben az, hogy észre sem veszem. Meggyőzöm magam, hogy én ez vagyok. Talán még a környezetem egy részét is meg tudom győzni. Akiket pedig nem, azokat inkább elüldözöm, vagy én menekülök el tőlük. Én nem szeretnék erre a sorsra jutni. Felelősséget vállalok magamért, felelősséget tetteimért, gondolataimért, érzéseimért. És felelősséggel tartozom szeretteimmel kapcsolatos érzéseimért egyaránt. Ezért (is) szeretném, ha a Karácsony újra Ünnep lehetne számomra.